Naptár
szeptember 2017
H K S C P S V
« jún    
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
252627282930  

Haza járok a Zsil-völgyében.

2015. 10. 25-30. Túra a Vulkán-hegységben

 

Amikor Székelyországból elszármazott barátaimnak, munkatársaimnak említettem, hogy ősszel a Vulkán-hegységbe készülök, tanakodva kérdezték: „Hát az meg hol van?”

      

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Úgy tűnik, hogy a köztudatban – ha egyáltalán benne van a köztudatban – aVulkán-hegységa „futottak még” kategóriába tartozik.A Pannon Enciklopédia sorozat keretén belül, Dr. Karátson Dávid szerkesztésében 2000-ben megjelent a „Magyarország földje – Kitekintéssel a Kárpát-medence egészére” című, kiváló tanulmánykötet. A Déli-Kárpátokat részletesen bemutató fejezete meg sem említi a Vulkán-hegységet, pedig szerves és látványos része a „Géta takarót markánsan meghatározó gyűrődésének”, mely a Retyezátban csodálja meg önmagát és a Godjánban mutatja meg a „Géta takaró legnagyobb roncsát”. Karátson Dávid figyelmét valószínűleg elkerülte a Vulkán, ez az 55 km hosszú, magára hagyott hegylánc, hiszen a professzor fő kutatási területe a vulkanológia, a hazai és kárpáti vulkáni hegységek kialakulása, működése és felszínfejlődése volt. A Vulkán-hegységnek, – nevével ellentétben – köze sincs vulkánossághoz. Testvére a Retyezátnak, szintén kristályos kőzetből építkezik, a Nyugati (Román)-Zsil választja el őket egymástól. Nyelvészeink a néveredetét valahogyan a farkasokkal hozzák összefüggésbe.

     

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A hegység számos említésre méltó tulajdonságai között vannaktörténelmi vonatkozásúak is: ezer évig hordozta a hátán a történelmi Magyarország véráztatta határát. Itt (is) küzdöttek a honért a hős Hunyadi János hadai: a Vulkán-hágóban verte rommá 1455-ben Hunyadi János és vitéze, Malomvizi Kendefy Miklós csapata a hazánkra törő török sereget. A csata emlékére Hunyad vármegye közössége Vulkán településen 1896-ban buzogányos oszlopot állított, melynek ma már nyoma sincs.

A Kárpát-koszorú expedícióink, ha nem is kerülték, de nem is keresték az egykori Osztrák-Magyar Monarchia határát. Túráink során, amikor választani kellett két hegylánc között, mindig a nagyobbat, a hosszabbikat választottuk. Ezért maradt ki a Vulkán-hegység a nagy túráinkból. Kárpát egyesületként először 2011. júliusában a Vámos Laci vezette Pestkörnyéki Kárpát Egyesület csapata járta végig a Vulkán hegyvonulatát,több „Kárpátok Bércein Vándorút”(KBV) bélyegzőt helyezve el az úton. Rossz, esős idejük volt, katartikus élményt nem jelentett számukra a hegység bejárása. Én először 2014. szeptemberében jártam itt. Akkor a Hazajáró TV-s stábbal a Zsil-völgyi szórványmagyarság és Maderspach Viktor nyomába eredtünk. Csodálatos őszi időben a Soarbele, a Nyugati-Zsilt és a Csernavölgyét elválasztó hágóból indultunk az Oszlea tömb éles gerincére.Képeskönyvbe illő fotókat készíthettem volna a Kis-Retyezátról, a Godjánról, a Csernavölgy felső részéről, a Mehádiáról és a Vulkán-hegység Olténia felé lenyúló lábairól, ha a fényképezőgépem akkumulátora nem mondja fel a szolgálatot. Az aksi lemerült és én tudtam, hogy az Oszleára egyszer vissza kell jönnöm.

     

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Eltelt egy esztendő.

A Pestkörnyéki Kárpát Egyesület szokásos őszi Nemzetközi Turista találkozójáról, a szilágysági Hídalmás településről indulva a Bihar hegységet keresztező, alig jelzett kocsi utat választottuk. „- Gyönyörű az őszi Bihar!” – mondogatták zilahi barátaink. „- Ha egy kicsit lassabb is lesz majd az út, érdemes lesz arra menni!” Így hát mi heten, akik a Déli-Kárpátokba igyekeztünk, két autóval arra vettük az irányt. Megbántuk. A táj valóban szép lehetett, de mi a rossz út miatt abból semmit sem élvezhettünk. Aki járt valaha a Bucsin tetőre vezető szétfagyott úton, annak lehet némi fogalma a rossz útról. Ez az út még annál is sokkal rosszabb volt. Órákon át lépésben haladtunk, alattunk az öntött alumínium karter – az idegeinket borzolva – kitartóan kopogott…

Késő estére értünk a Zsil-völgyi Lupény városkába. Ottani barátaink vacsorával vártak.

A Zsil-völgyének nagy a híre. Híres-hírhedt bányavidék. A Zsil-völgybeliszórványmagyarság minden nap a megmaradásért küzd a román tengerben:

A petrozsényi medence (Zsil-völgye) annak ellenére, hogy a középkortól kezdve két népes vidék- a hátszegi medence és Olténia között- helyezkedik el, a XIX. század közepéig gyéren lakott terület volt. A hegyvidéki, állattenyésztői, elzárt archaikus életmóda XIX. század közepe táján, a szénbányászat megindulásának következtében kezdett megváltozni, átalakulni. A Zsil-völgyi szénmedence szakszerű, nagyarányú kutatását és feltárását az 1840-es évek elején Maderspach Károlykohó – és bányamérnök (az 1848-49-es szabadságharc egyik hőse, majd áldozata. Haynau az ő feleségét, Buchwald Franciskát vesszőztette meg Ruszkabánya főterén), Maderspach Viktor nagyapja kezdeményezte, irányította, vezette.

1868-as esztendő a Zsil-völgyében fontos dátum:megkezdődött a nagyipari széntermelés. Az egyszerű hegyi pásztorfalvak néhány év alatt teljesen megváltoztak és bányászvárosokká alakultak át. A Nyugati (Román)-Zsil-völgye benépesedett az egész Monarchiából betelepített munkásokkal. A völgy bányász lakossága nagyjából tükrözte a Monarchia nemzetiségi összetételét. Jöttek magyarok, főleg Székelyföldről, de a felvidéki bányászvárosokból pl.Selmecbányáról, Salgótarjánból is. Jöttek csehek, szlovákok, lengyelek, németek, rutének, románok és olaszok. Míg a világ más tájain „bábeli nyelvzavarok feleseltek”, itt a bányákban az emberek „fél szavakból” is megértették egymást. A sok nemzetből a kőszén próbája teremtett „egymást vigyázó embert”.

A szénporos sötét árnyékvilágban gyakoriak voltak a bányászszerencsétlenségek, valamint a bányászsztrájkok is. A Zsil-völgy legnagyobb bányaszerencsétlensége 1922-ben történt, amikor a lupényi Aranka bányában 82 ember veszítette életét: valószínűleg metángáz robbanás történt. 1929. augusztus 6-án volt a legvéresebb lupényi sztrájk, ahol hatóságok által kirendelt katonaság a bányászok közé lőtt. A helyszínen 22 bányász veszítette életét.

A második világháború után a bányákat államosították. A termelést növelték, ezzel a lakosság száma is növekedett, természetesen a román nemzetiség javára. De a termelékenységgel együtt növekedett az elégedetlenség is. Ennek következménye az 1977-es bányászsztrájk volt, ami a kommunista világban elég ritka eseménynek számított. A bányászok nyomására a Zsil-völgyébe utazott az akkori kommunista vezető, Nicolae Ceauşescu is, aki kénytelen volt a bányászokkal együtt a föld alá merülni. Ígéretekkel ideig-óráig megnyugtatta a bányászokat, de igazából – ahogy ez lenni szokott -, a megtorlás ideje következett. A hangadókat más vidékre helyezték át, a Zsil-völgyében megerősödött a Szekuritáté és a besúgók szerepe. A legmélyebb sötétségben és kétségbeesésben érte a vidéket az 1989-es rendszerváltás. Az új hatalom a rendszerváltás után a bányászokat politikai célokra használta fel, hiszen az öntudatos bányászokat jobban érdekelte az ország sorsa, mint a termelés. 1990-1999 között hat alkalommal rendeztek „öntudatos bányászjárást” Bukarestben. Hej, amikor az ember öntudatra ébred! A zsákokból előkerülnek a bunkócskák, a drágák. Azóta sorra zárják be a Zsil-völgyi bányákat…

„Az Élet él és élni akar,
Nem azért adott annyi szépet,
Hogy átvádoljanak most rajta
Véres s ostoba feneségek.”

(Ady Endre: Intés az őrzőkhöz)

 

A korom és a szénpor alól kizöldül a fű, előfehérlik a hóvirág.

Talán visszatér az archaikus álomvilág és megnyílik a táj mielőttünk, vándormadarak előtt is.

 

„Ebben a helyzetben a turizmus marad a jövő egyetlen reménye. Reméljük, hogy a természet szépségeit sikerül kellőképpen kiaknáznunk és a nagyvilág számára elérhetővé tennünk.”

-          vallja egy bizakodó bányász a Zsil-völgyében.

 

Petrozsényt és az E79-es, Olténiába vezető főutat nyugati irányba elhagyva Iszkronyba (Alsóbarbatyeniszkrony) érkezünk. 1875. február 11-én itt született Maderspach Viktor, Maderspach Károly, a Zsil-völgyi ipari bányászat megteremtőjének unokája, aki 1921. májusában innen menekülta családi ház egyik ablakán kiugorva, egy szál semmiben, az oláh csendőrök és katonák elől.

„Anyám újra betipeg a szobába. Tegyem le az öcsémet a pamlagra, mert az udvar megint megtelt katonákkal. Próbáljak magamnak egyedül utat törni. Csak semmi szín alatt ne engedjem magamat elevenen elfogatni!”

Maderspach Viktora „Menekülésem Erdélyből” című könyvében írja le a kalandos történetét.

Késő este lévén és alapos késésben is, – nem álltunk meg Maderspachszülői háza előtt.- Lupényi magyar barátaink már órák óta terített asztallal vártak ránk.

 

Hazajáró Vulkán-i epizódjában is szereplő magyar testvéreink olyan, főembereknek kijáró tisztelettel fogadták kis turista társaságunkat, mint ha mi lettünk volnaaz Anyaország mennyei küldöttei. Tiszteletünkre megjelent Lupény újonnan kinevezett, fiatal unitárius lelkésze, Gyerő Attila is. A vacsora mellett természetesen a Zsil-völgyi szórványmagyarság helyzetéről folyt a beszélgetés. „Egyre fogy nemzetünk. Mit tehetünk ellene?” Nagy kérdés. Éjszakajutott eszembe számtalan szebbnél-szebb gondolat. De „aki inget akar szabni az itteni magyaroknak, annak előbb le kell vennie a méretet!” – mondotta volt Antal Amália. – Annak egy kis ideig itt kellene élnie a Zsil-völgyében, közöttünk.

Kívülről nehéz a helyes utat megtalálni. Mi, anyaországi kis emberek legfeljebb annyit tehetünk az ügy érdekében, hogy az egyre világosabb – virágosabb Zsil-völgyét nem feledjük, élményeinkről az otthoniaknak beszámolunk.József Attila szavaival élve:

 

„Ez a mi munkánk, és nem is kevés!”

 

Jobb kéz felől Benedekfi Dávid fejtegette gondolatait, bal kéz felől Gyerő Attila lelkész úr hangfoszlányit kaptam elnéha, aki Marci fiammal izgalmas „egy az Isten” teológiai vitát folytatott. Jó lett volna részt vennem abban a beszélgetésben is. „Ó, Istenem, miért is nem lehetek egyszerre két helyen?!” A kellemes társasági duruzsolás, csevegés látszata ellenére késő éjszakába nyúló,nagyon mély és aktív beszélgetés zajlott.

Hét fős társaságunk kétfelé lett elszállásolva. Péter, András és Méhecske az unitárius paplakban kapott szállást, Hildácska, Mónika, Marci és én Orosz Gergőnél, akit magamban „Hajrá Fradi”-nak nevezek. Gergő blokk-házban, ragyogóan tiszta lakásban, hihetetlen relikviák társaságában lakik a családjával. Vitrines szekrényben Fradi zászlók, Fradi sálak, Fradi mezeksokasága, szépen összehajtogatva. Annak a szobának, ahol laktunk, vendége volt már néhány válogatott Fradi focista is. Fradista mez-ereklyék, melyet híres focisták hordtak, itt Lupényban, az Isten háta mögött… Meg nem tudnám mondani, hogy kié lehetett, pedig Budapesten közel lakom a Fradi pályához. Talán illene ismernem a jelenlegi csapat névsorát. A gyűjteményt gitár pengetők, dobverők egészítik ki, melyeket Gergő egy-egy koncert után szerzett meg híres magyar rockzenészektől.

Másnap reggel Gergő felesége, Erzsikebőséges reggelivel eresztett utunkra. Hetünkhöz három helyi magyar fiatal is csatlakozott. Két autóval indultunk el a Zsil-völgyén a Soarbele-hágó irányába. Alkalmi vezetőnk Illyés Kálmán lett, akinek otthona e vidék és, aki szeretett volna nekünk minden kis zugot megmutatni. Bár nagyon mehetnékünk volt már a hágó felé, egy, a Kis-Retyezát oldalában található barlangba (Peştera Zeicu) mégis ellátogattunk. A barlang bejáratánál hatalmas ismertető tábla:román szöveg, néhány csodaszép fotóval. Ki kíváncsi rá? Ahogy azonban jobban megtekintettük, a tábla spanyol és mexikói barlangokat reklámozott. Romániában, a Zsil-völgyében, a Peştera Zeicu barlang bejáratánál! Ez aztán a románikum!

Bár a Nyugati- Zsil-völgyéből át lehet autózni a Csernavölgyébe, a hágó közelében már annyira szétfagyott, rossz volt az út, hogy néhány száz méterrel a hágó előtt a jó Isten őrzésére bízva, letettük az autókat.

Szép őszi időben sétáltunk fel a Csernát és a Zsilt elválasztó Soarbelehágóba. Valamikor réges-régen itt húzódott az ezeréves országhatár, elválasztva Magyarországot Olténiától. A Godján-hegység utolsó csúcsáról, a Paltináról (2149m) ereszkedett le ide, tovább haladva az Oszlea (1948m) csúcsára. Nem különben itt törtek be Magyarország területére1916. augusztus végéna Zsil-völgyén keresztül érkező oláhok.

Rövid erdei séta után értünk ki az Oszlea tömb széles hátú alpesi legelőjére. Szándékosan úgy terveztem meg az első túra napot, hogy ne menjünk sokat, hogy letáborozva, órákon keresztül lehessen az itteni tájban gyönyörködni. A sziklabérc előtt, a turista tájékoztató tábla mellett állítottuk fel az „egyes számú” – csúcstámadás előtti – táborunkat. Sátorállítás után szétszéledtünk,és mint a magára hagyott nyáj, ki-ki ment a maga sétájára.

„Ideje van a rohanásnak és ideje a pihenésnek. Ideje van a város durva zajának és ideje van az önmagunkban való elcsendesedésnek, a természet adásaira történő, belső adó-vevő készülékeink vevő üzemmódra való állításnak. Az Ég alatt mindennek rendelt ideje van.” (A Prédikátor könyve után szabadon.)

„Olyan szép volt (a Godján, a Kis-Retyezát, a Vulkán, a Mehádia, valahol a messzi párás távolban a Duna völgye), hogy azt elmondani, leírni nem lehet.” Mégis, aki megpróbálja a legapróbb részletekig megfogalmazni, az a látottakat örökre magába vésheti. Sok-sok oldalon keresztül lehetne azt a percet megfesteni. Nem is untatom ezzel a kedves Olvasót, inkább mellékelek néhány fényképet.

Másnap reggel szomorú, ködös időre és autóberregésre ébredtünk. A köd bezárt, a civilizáció mégis utolért. Vadászok jöttek zergét lőni. A Zsil-völgyi barátainkon keresztül megtiltották nekünk, hogy aznap és másnap az Oszlea közelébe menjünk. Aggasztó helyzet állt elő. Rossz idő és éleslövészet. Vártunk, talán tisztul valamit az idő, de szinte az orrunkig sem láttunk. Tíz után már nagyon mehetnékünk támadt. Valahogy lebontódtak a sátraink, habár a helyi magyar barátaink nem mozdultak. De mi nem azért jöttünk ide olyan messziről, hogy napokig egyhelyben toporogjunk. Ezért hát – lesz, ami lesz –, tizenegy körül nekiindultunk. Hamar megtaláltuk a vadászok terepjáróját. Senki sem volt a közelében. Suttogóra vettük a „figurát”. és mint a kis angyalok osontunk a sziklabérc felé. Egyszer csak valaki kiabálni kezdett a hátunk mögött. Lebuktunk, de – szerencsére – nem lőttek. Ahogy lehetett, nagy hátizsákjaink alatt görnyedezve, meggyorsítottuk lépteinket. A hang gazdája is gyorsíthatott, mert egyre közelebbről hallottuk a hangját, de nem láttuk meg. A látótávolság olyan ötven méternyi lehetett.  Felértünk a tetőre. Innen már nem volt értelme minket visszazavarni. Ezt a román is felfoghatta, mert egy idő után már nem üldözött tovább.

A táj képe alaposan megváltozott tegnap óta. A köd bezárt. A legszebb, a leglátványosabb részeken ismét nem volt lehetőségem szép tájképeket készíteni. Bosszankodásra azonban nem volt időm. Okom sem, hiszen szerencsésen megúsztuk a románnal, a kellemetlenségekkel járó találkozást. Ködszitálásban egyensúlyoztunk az éles, kitett hegygerincen. Legalább Andris, akinek kapitális tériszonya van, nem láthatta, hogy milyen magasan jár az egekben.

Az Oszlea sziklás bérce hamar kifogyott a lábunk alól. Meredek oldalon ereszkedtünk lefelé, mikor Péter, mint egy krumpliszsák,előre zuhant és nagyot puffant. A látvány elborzasztott, de „szerencsére” csak a bokája sérült meg. Járni, ha nehezen is, de még tudott. A nehezén túljutva, ellaposodó hegyháton megálltunk pihenni. Megállapítottuk, hogy ködszitálásban, rossz időben nincs miért sokat tervezni mára. Az első esztenánál, ahol forrás is lesz, letáborozunk. Az első esztena pedig – emlékeim szerint–nem volt messze. Az útról is látni lehet.Csak azzal nem számoltam, hogy azt a bizonyos esztenát a Hazajárósokkal jó időben találtuk meg. Az úttól kb. 200 méterre lehetett, most pedig 50 méter körül volt a látótávolság. „Már csak 200 méter és itt lesz az esztena, már csak 60 méter szintet kell megtenni és a hegy túloldalán ott lesz a forrás…” Ez így ment késő estig, vagy húsz kilométeren keresztül. A csapat már-már lázadozott, csak Méhecske röpködött elől, még éppen látótávolságban. „Andris, aki valaha a turista iskola elemijébe járt, a középiskolát kihagyva, most Józsi iskolájában találta magát” hangzott valahonnan a ködből, hátulról. Az tény, hogy többen a pokolba kívántak, de Vámos Laci trekjét követve, az Arcanu (1760m) oldalában bővizű forrást találtunk. Megfelelő táborhelyet keresgélve, onnan még kb. egy kilométert botorkáltunk észak felé. A Vf. Răstovanu (1662m) vállán találtunk nagyszerű táborhelyet. Sátorállítás után hamar villanyoltás volt és a tábor rögtön el is csendesedett.

Reggelre kelve nagyszerű kép tárult elénk. Messze a felhők felett körpanorámában lehetett részünk. Végignéztük az új Nap születését. Tisztán látható volt a Páring észak-déli gerince. Tekintetünkkel végigkísérhettük a Kis-Retyezát fő vízválasztóját, amint a Tulisa hegység felé igyekszik. (A Tulisában nagy harcok voltak az első világháborúban. Nem rég emlékkeresztet állítottak az elesett katonák emlékére.) Persze a legfőbb kérdésünk az volt, hogy hol járhattunk tegnap? Az Oszlea tömbje az útvonalunkra merőlegesen keresztbe fordulva, tekintélyt parancsolóan, sötéten nézett vissza ránk. Szinte mindent láthattunk, ami a tegnapi napból kimaradt. Ha bárhol másutt lett volna a táborunk, akkor ezt a körpanorámát nem kaptuk volna meg.

Lassan készülődtünk. A Napot az előző nap átázott ruháink szárogatásával bíztuk meg. Ha már tegnap cserben hagyott, most dolgozzon egy kicsit! Amíg a Nap tette a dolgát, elmentem körülnézni Răstovanu csúcs felé. Útközben egy kis tavacskára leltem. Elborzadva vettem észre benne egy eldobott, autóba való olajszűrőt. Beszédes látvány. Nem vagyok egy bigott természetvédő, de alig kaptam levegőt. Micsoda lélek! A keserűség is megszólalt bennem: „ha már elvették tőlünk, vigyázhatnának rá.” Szerencsére a természeti értékek védelmében Felvidéken valamivel jobb a helyzet.

Széles, kocsival is járható úton folytattuk tovább a Vulkán kirándulásunkat. Péternek továbbra is nagyon fájt a bokája. Ő a szintvonalon futó, könnyen járható úton indult dél felé, mi többiek visszakapaszkodtunk az előző nap futtában érintett Arkanu (Arcanu) csúcsára, a csúcson található hatalmas kereszthez. Jó idő volt, nehezen akaródzott tovább indulni. Régi határkövek mentén ereszkedtünk le Péterig, akinek rengeteg ideje volt fotózni. A csapatot mintha kicserélték volna. Talán megúszom a tegnapi nap utáni morgolódást…

Turista térképünk nem volt. Azt a műszaki csodát, amit GPS-nek hívnak, még nem tudom jól kezelni. Vámos Laci ugyan áttöltötte az ő korábban rögzített útvonalát, de csak az érintett pontjait tudtam nagy nehezen előcsalogatni. Érzésünk szerint a Vulkán főgerincének kelet-észak-kelet irányába kellett tartania. Az út, melyet Vámos Laci pontozott ki, az éppen ellenkező irányba, délre követte a szintvonalat. A völgyben megülő köd miatt nem láthattam, hogy mi lehet ennek az oka. Később kiderült, hogy a Pesti patak (Valea de Peşti) „gyors hátravágódással”,  mélyen az Arkanu oldalában délre nyúlva gyűjti vizeit. A völgyfőt kell dél felől, nagy ívben kerülni. Újra észak felé kanyarodva, ritkás bükkösben, havasi legelők hátán lovagolva jutunk el a Vf. Custurea (1345m) tetőjére. Többször az az érzésünk támadt, hogy most kellene keleti irányba fordulni, hiszen arra vezetnek a látványosabb, magasabb csúcsok, de bízva Vámos Laci pontjaiban, kitartottunk az északi irány mellett.

Nos, ha én a túraleírást így folytatom, akkor nagyon unalmassá fog válni. A lényeg az, hogy nagyon jól jártunk ezzel a résszel, mert az ősz legszebb pillanatait kaptuk el, csodaszép vidéken, csodaszép időben. Csak ajánlani tudom mindenkinek. Szegény Dezsény Zoli, a túrán készült fotók láttán szomorkásan mondogatta, hogy nagyon szeretett volna velünk jönni. Valóban szép a Vulkán, de még a mi harcedzett kis csapatunk is lassú volt ahhoz, hogy a Vulkán 55 km hosszú gerincét három-négy nap alatt bejárja. A Vulkán-hegység legalacsonyabb átjárójáig, a Delma Szkazuta (Şaua Dâlma Scăzută) nyeregig (1152m) jutottunk. Az itt lévő erdőkitermelő út a Kimpu lui Neag (Câmpu lui Neag) mellett épült mesterséges halastótól, a Lacul Valea de Peşti-től ezen az átjárón keresztül halad át Olténiába, a Bucsum Szohodol (Bucium-Sohodol) turistaközpontig. Mi ezen az úton ereszkedtünk le a Zsil-völgyébe. Pontosan szemben velünk a Retyezát tündökölt. Csapatom tagjai máris kikezdték a fülemet: „jövőre, ugyanebben az időben menjünk a Kis-Retyezátba!” (Na, úgy látom, nincs nagy baj…No és rajtam nem múlik!) Tovább menetelve Pesti-tó felé, a gátnál újabb meglepetés várt: a víztározó medréből eltűnt a víz. Tavaly még megvolt. Szörnyű volt látni, hogy milyen a tájkép csata után, hogy mit hagy maga után az ember, ha már nem ura annak, amit alkotott. Lupényi barátaink megnyugtattak azzal, hogy mióta megépült a gát, nem volt karbantartva. Azért eresztették le a vizét, mert karbantartási munkálatokat végeznek a betonkolosszuson.

Ahogy Kimpu lui Neag közelében a Zsil-völgyét elértük, nagyúri módon, mobiltelefonon értesítettük Orosz Gergő barátunkat arról, hogy hol vagyunk. Pillanatokon belül értünk küldte Illyés Kálmán túratársunkat. Ismét közös vacsora, ismét egy kellemes este. Kálmán a kérdésünkre elmondta, hogy a román vadász bizony nagyon mérges volt rá és ránk, neveletlen turistákra. Végtére a szegény terepjárós román vadászt is meg lehet érteni: a jól fizető német vendége is messziről érkezett – zergét lőni. De hát én az erősen megfogyatkozottzergék pártján állok! Lehet, hogy a német vadász üres kézzel ment haza, de mi sok élménnyel, néhány új barát emlékével és sok-sok csodálatos felvétellel, amivel nem ártottunk a légynek sem (legfeljebb csak a vadászoknak okoztunk némi bosszúságot).

 

A túratársaim voltak:

 

Barabás Szabolcs        -           Lupény

Illyés Kálmán              -           Lupény

Józsa Imre                   -           Lupény

Rózsavölgyi Hilda      -           Nagyatád        (PKE)

Victor Mónika -           Budapest         (PKE)

Dr. Szabó András       -           Kecskemét      (PKE)

Méhes László              -           Budapest         (MKE)

Nagy Péter                  -           Eger                 (KEE)

Mályi Marci                 –           Budakeszi       (PKE

 

 

A beszámolóm szövegét Ábrám Zsuzsa javította. Köszönöm a munkáját.

 

 

 

 

Budapest, 2015. november 29.                                               Mályi Józsi

Hunyad Megyei Hírmondó © 2011 kiadja az RMDSZ Hunyad Megyei Szervezet
Powered by Konnertfilm